Részt vettem júniusban egy párnapos mélylélekfeltáró workshopon, ezúttal, mint gyógyulni vágyó résztvevő – hiszen a segítői úton néha nekünk is kell külső támogatás rálátni a saját vakfoltjainkra. A program keretében volt egy megerősítő mondat, ami a lelkemet nagyon mélyen megmozgatta: “akkor is szeretve vagy”. Nem számít mit csináltál, mit rontottál el, akkor is szeretve vagy.
Hihetetlen módon “mellbevágott”. A szívem, mellkasom elkezdett szúrni és azt éreztem, hogy ez az állítás egyszerűen nem igaz. Éreztem a Jóisten jelenlétét és az isteni szeretetet, de azt éreztem befogadni ott akkor nem tudom. Az volt az érzésem, hogy lehetetlen, hogy a Jóisten „AKKOR is szeret” – bármit tettem is.
Pár perc leforgása alatt „megvilágosodtam”, az egész életem tudatalatti kulcs sérülése került felszínre: hogy nem hiszem el, hogy akkor is szerethető vagyok, ha valamit elrontok, rosszul csinálok. Rájöttem, ez életem talán legerősebb önszabotáló programja. Ha valamit elrontok egyszerűen nem leszek többé érdemes a szeretetre és ez oly mélyen volt beragadva a tudatalattimba, hogy gyakorlatilag életem minden elemére kihatott.
Felismerések áradata zúdult rám. Hiába tudtam, láttam már elemeiben ezeket a mintákat, valahogy most állt össze a puzzle, hogy mennyire mélyen fut a tudatalattimban ez a program. Amikor kislány voltam, akkor a tipikus jókislány szerepet játszottam. Jól viselkedtem, szófogadó voltam, túlzottan is szabálykövető, jól tanultam (minimum kitűnő tanuló …), semmi mást nem tettem, mint a szüleimnek és a tanáraimnak próbáltam megfelelni. Mint alkalmazott gyakorlatilag ugyanezt folytattam, igazi munkaalkoholista, aki mindent a maximumon teljesít, a lehető legjobb módon akartam csinálni, hibázásról szó sem lehetett, és oly módon toltam magam túl, hogy az már komoly testi tünetekkel járt (27 évesen súlyos egyensúly zavarral küzdöttem, 40 évesen meg egy enyhe szívrohamszerű rosszulléttel találtam magam szembe egy rendezvény közepén). Igazából őrület, hogy minderről mennyire nem akartam sosem tudomást venni.
Még a párkapcsolatokban is megnyilvánult ez a minta. Gyerekkoromban meg voltam győződve róla, ha valamit rosszul csinálok, nem úgy viselkedek, ahogy illik, nemhogy szeretni nem fognak, de el is hagynak. Szó szerint rettegés volt bennem, hogy utána soha többet nem fog szeretni a párom. Aztán ez enyhült idővel, de tisztán emlékszem gyerekként ez milyen mélyen élt bennem.
Rá kellett, hogy ébredjek ezen a workshopon, hogy ezt a mintát még mindig javában futtatom, csak már nem ennyire szembetűnően. Mert járom ugye a csodás önismereti utat, ami megváltoztatta az egész életemet, az életfelfogásomat, de rengeteget dolgoztam magamon – ezt is erőn felül, minden tükörbe, amit tartottak nekem jó mélyen belenéztem és szinte megszállott módon próbáltam letisztítani a sérüléseimet. Tökéletes akartam lenni, hogy a Jóistent a lehető legtisztább módon szolgálhassam. 14 éve szinte minden szabad pillanatomat a spiritualitásnak, az önismeretnek szántam. Miután Szívfény oktató lettem mindent tudni és érteni akartam, könyvek, videók, tananyagok százait bújtam, hogy soha ne kerülhessek olyan helyzetbe, hogy valamire nem tudok válaszolni. Micsoda őrület; nem sok olyan ember van a földön, aki mindenre tud válaszolni. Ráadásul a fő életfeladatom embereknek segíteni, reményt adni nekik és szeretetre tanítani őket. Ehhez legfőképpen tiszta szív és szeretet kell, nem a halom tudás, ami persze jól jön, de nem ez a lényeg.
Megértettem, hogy nem kell tökéletesnek lennem, hiszen a Jóisten AKKOR is szeret engem. Miután egyek vagyunk Istennel, hogy is lehetne másképp, de a tudatalatti felülírja a tudatos ismereteket, amint látjátok. Az igazi probléma, hogy elkülönítjük magunkat Istentől, de miért is mikor belőle fakadunk, általa vagyunk és mind a gyermekei vagyunk. Nem kell mást tenni, csak megszüntetni az elválasztottság érzését. Tudatos szinten tudtam én ezt már rég, de a tudatalatti sérüléseim blokkolták ennek a valós megélését. Ehhez el kellett engednem ezt a tudatalatti önszabotáló programot. A tökéletlenségünk valójában tökéletes, hiszen így tudunk tanulni és fejlődni.
Egy kedves barátom a minap megosztott egy gyönyörű idézetet a kaleidoszkópokról, ami nagyon megérintett: „A kaleidoszkóp lényege az, hogy a kerete meg van töltve mindenféle törött darabkákkal, és ha képes vagy túllátni ezeken, valami csodálatos dolog tárul eléd. Azt gondolom, hogy mi emberek is egy kicsit ilyenek vagyunk- Sara Bareiles”.
Teljesen egyetértek vele, merthogy mi emberek tele vagyunk sérülésekkel, fájdalmakkal, összetört részekkel, mégis, ha kellően mélyen beleérzünk a másikba, akkor átragyog egy csodálatos lélek. Minannyian kicsit össze vagyunk törve, de ahogy az élet tengere dobál minket jobbra-balra, csiszolódunk és egyre szebb „kaleidoszkópokká” válunk. A Jóisten mindig megláttatja velünk a rejtett szépséget. Nekem úgy tűnik, hogy a tökéletlenségünk alkotja meg a legtökéletesebb kaleidoszkópokat, amik egyediek minden téren.
A nagy átalakulás bennem elindult. Már nem akarok minden továbbképzésen ott lenni, már nem akarok tökéletes lenni, már el tudom fogadni, hogy hibázni is lehet és még akkor is van, aki szeret, ha más nem a Jóisten biztosan. Hálás vagyok a felszabadulásért és kívánom, hogy mindenki, aki hozzám hasonlóan ennyire megfelelésből élt, az adja meg magának ezt az ajándékot, elképesztően felszabadító érzés.
A program után leültem és azonnal megírtam egy meditációt, amit egy korábbi megélésemre alapoztam, amit én éltem át egyszer egy meditációban, amikor dolgoztam az önbüntető köreimen.
Ha magadra ismertél az írás bármelyik pontján és szeretnéd te is elengedni az önbüntető, önszabotáló programjaidat, akkor csatlakozz a meditációhoz június 22-én szerdán 18:30-19:30 között személyesen vagy online!
Esemény részletei az alábbi linken:
És soha ne feledd: A Jóisten akkor is szeret téged!
Sok szeretettel
Hormay Nóra
Szívfény lélekébresztő, önismereti tanácsadó
FB csoport: Szívfény energiával ébredők